Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.
A Nyolc Pokol legszörnyűbbike a Szakadatlan Pokolnak neveztetik. Ennek értelme pedig a szakadatlan szenvedés. Innen a neve. Az, aki a Szakadatlan Pokolban van, nem hal meg soha. Az örök élet kínszenvedés a Szakadatlan Pokolban. Az örök kín helye a Szakadatlan Pokol. Végtelen idő, határtalan tér, örök szenvedés, végtelen idő. A Szakadatlan Pokol 3 eleme: a végtelen tér, a határtalan idő, az örök szenvedés. Az öt halálos bűn elkövetői kerülnek ide. Az ilyen ember az ivici pokolba kerül, és szenvedni fog a kalpákban, ahonnan nincs menekvés.
- Zsír. Vágom miről beszélsz, tesó. Kőkemény sztorik mentek akkoriban. A mai fiatalok, az elpuhult, emós kis köcsögök, el sem tudják képzelni milyen kemény szituk voltak akkor az iskolákban. Hja, rég volt, tán igaz se volt. - Mi bajod az emósokkal? Én is az voltam. - De biztos nem dark emós voltál, azok voltak az igazi köcsögök. A white emósokkal alapvetően nem volt semmi gáz. Néha kicsit depiztek, de azért adták a bulit. Volt egy white emós haverom a Fazekas Totyika, az még jobban utálta a köcsög darkosokat mint én. Emlékszem egyszer mentünk a Piac utcán Debiben, mindenki minket bámult de mi kurvára leszartuk, szembe meg jött két darkos csaj. Miután elmentek melletünk az a hülye Fazék megfordult és egy kurva nagyot utánuk fütyült, a végére meg berakott egy faszkalapot. A csajok persze már nem hallották, de mi nagyon röhögtünk. Kemény volt. Egyébként Totyi 5 éve lépett be a Kapun hagyományos alkaros szertartással. Gyönyörű téli temetése volt, fasza hóeséssel. - Én dark emós voltam. - Hát persze, el is hiszem. Azt egy időben nem lehetett kikerülni Magyarországon. Én is voltam darkos. Persze még jóval azelőtt, hogy divat lett és minden kis köcsög zsilettel vagdosta magát, ha kellett, ha nem. Kurvára nem vágták hogy miről is szól ez a mozgalom. Én még az első voltam a megyében aki fehérre festett arccal és fekete hajjal toltam végig a Sáránd - Debrecen távolsági viszonylatot. Mindenki engem bámult, de engem kurvára nem érdekelt. Kilencvenhétben még senki sem tudta az osztályban mi az a depi én meg már abban az évben kétszer próbáltam belépni a Kapun. Alkar meg Xanax. Másodjára a klinikai halál állapotából hozott vissza anyukám mesterséges lélegeztetéssel és nyitott szívmasszázzsal. Nem szarral gurítottam, az biztos. De mikorra mindent elleptek a divatemósok én már abbahagytam és új utakon kezdtem járni.
Yossarian evett valamit, aztán elaludt. Egy kéz rázta föl az éjszaka közepén. Kinyitotta a szemét és egy aljas kis embert látott kórházi köpenyben és pizsamában, aki negédes rosszindulattal hurrogott rá.
- Elkaptuk a cimborádat, pajtikám. Elkaptuk a cimborádat.
Yossarian elvesztette önuralmát. - Mi a fenéről beszél maga? - rimánkodott kezdődő pánikban.
- Majd rájössz, pajtikám. Majd rájössz.
Yossarian egyik kezével kínzójának torka felé kapott, de az erőlködés nélkül kisiklott a marka elől, és rosszindulatú nevetéssel eltűnt a folyosón. Yossarian remegve feküdt, erei kalapáltak. Jeges izzadságban fürdött. Azon tűnődött, ki lehet az ő cimborája? A kórházban sötét volt, a nyugalom teljes. Nem volt órája, hogy megnézze, mennyi az idő. Teljesen éber volt, és tudta, hogy foglyul ejtette az az álomtalan, ágyhoz láncoló éjszaka, amelynek egy örökkévalóság kell, hogy feloldódjon a hajnalban. Lüktető hideg kúszott föl a lábán. Fázott, és Hódenre gondolt, aki sohasem volt a cimborája, csak futólag ismerte a kölyköt, aki halálosan megsebesült, és halálra fagyott a harsogó, sárga napfénytócsában, amely az oldalsó géppuskanyílásból vetődött az arcára, amikor Yossarian átkúszott a gép bombaszekrényén a hátsó részbe, miután Dobbs könyörgött neki a fedélzeti híradóban, hogy segítsen a géppuskásnak. "Kérlek, segítsetek a géppuskásnak!" Yossarian gyomra felkavarodott, amikor megpillantotta a szörnyű jelenetet; tisztára fel volt dúlva, és néhány pillanatig várt, mielőtt lekuporodott volna, hogy térdein és karjain megint felkússzon a szűk alagútba, át a bombaszekrény fölött, a lepecsételt hullámpapír dobozhoz, amelyben az elsősegélytasak volt. Hóden hanyatt feküdt a padlón, kinyújtott lábakkal, s még mindig rajta súlyosult a szilánkvédő öltözéke, a szilánkvédő sisakja, az ejtőernyő hevederje és a mentőöve. Nem messze tőle feküdt a kis farklövész a padlón halálos ájulásban. Yossarian meglátta a sebet: ott éktelenkedett Hóden combjának külső felén, olyan nagy és olyan mély, hogy úgy látszott, egy futball-labda beleférne. Lehetetlen volt megmondani, hol ért véget a véráztatta nadrágszövet, és hol kezdődött a rojtos szélű seb.
Morfium nem volt az elsősegélytasakban, nem lehetett Hódent megkímélni a fájdalomtól, amit talán csak maga a tátongó seb enyhített kissé a szörnyű megrázkódtatás kábulatával. A tizenkét morfiumampullát kilopták a tokjából, helyette gondosan megrajzolt betűkkel ez az üzenet állt: "Ami az M és M Vállalatnak jó, az jó a hazának is. Milo Minderbinder." Yossarian szidta Milót, és két aszpirint nyújtott a hamuszínű ajkak felé, melyek képtelenek voltak bevenni. De legeslegelőször is sietve szorítókötést alkalmazott Hóden combjára, mert el sem tudta képzelni mi mást tehetne az első zűrzavaros pillanatokban, amikor érzékei vadul kavarogtak, s azt is tudta, hogy azonnal és szakszerűen kell cselekednie, de közben attól félt, hogy idegei felmondják a szolgálatot. Artériás vérzés volt, de Yossarian úgy tett, mintha a szorítókötés alkalmazása teljes egészében lekötné figyelmét, mert a szorítókötés alkalmazása olyan valami volt, amit tényleg meg tudott csinálni. Ügyességet és higgadtságot színlelt, amíg dolgozott, mert érezte hogy Hóden megtört pillantása rajta nyugszik. Szerencsésen visszanyerte önuralmát, mire végzett a szorítókötéssel, melyet azonnal meg is tágított, hogy az üszkösödés veszélyét csökkentse. Szelleme most tiszta volt, és tudta hogyan folytassa. Átkutatta az elsősegélycsomagot ollóért.
- Fázom - mondta Hóden megint megtört, gyermekes hangon. - Fázom.
- Ugyan, ugyan - mondta Yossarian, mert nem tudta, mi mást is mondjon. - Ugyan, ugyan.
- Fázom - nyöszörögte Hóden - Fázom.
- Ugyan, ugyan, ugyan, ugyan.
Yossarian megrémült, és most még gyorsabban mozgott. Végül talált egy ollót, és sürgősen elkezdte vagdalni Hóden overallját magasan a seb fölött, közvetlenül az ágyék alatt. Körbevágta a vastag gabardinszövetet Hóden combján. A vékony faroklövész magához tért, miközben Yossarian az ollóval dolgozott, meglátta őt és újra elájult. Hóden elfordította a fejét a másik válla felé, hogy jobban lássa Yossariant. Szemében homályos, besüppedt fény izott, gyengén és értelmetlenül. Yossarian fel volt dúlva; megpróbált nem odanézni. Elkezdte vágni lefelé az overallt a belső varrás mentén. Az ásító seb - vajon egy karcsú csontcső volt, amit ott mélyen bent meglátott a kísérteties izmok rángó-remegő rostja mögött, a véres skarlátáradatban? - Néhány csepp vért hullatott, mint a levelek, ha olvad rajtuk a hó, de a vér ragacsos volt és sötétvörös, és már sűrűsödött, ahogy lecseppent. Yossarian csak vágta az overallt, egészen a bokáig, aztán széthajtotta a kettévágott nadrágszárat. Reccsenve hullott a padlóra, s most előtűnt a khakiszínű alsónadrág szegélye, amely szinte szívta magába a vérfoltokat az egyik oldalon, mintha szomjazna. Yossariant megdermesztette, hogy milyen viaszos és kísérteties Hóden meztelen lába, s hogy milyen riasztó, milyen élettelen és túlvilági a pihés, finom, göndör szőke szőrzet a furcsa fehér sípcsonton és combon. A seb, most már látta, nem volt olyan nagy, mint egy futball, de volt olyan hosszú és széles, mint a keze, és túlságosan hosszú és mély volt ahhoz, hogy tisztán bele lehessen látni. Roncsolt izmok rángtak benne, olyan volt, mint valami eleven fasírozott. Hosszú, felszabadult sóhaj röppent ki Yossarian száján, amikor látta, hogy Hóden nem forog halálos veszedelemben. A vér már alvadt a sebben, és most már csak be kellett kötözni, és nyugalomban tartani addig, amíg a gép földet ér. Kivett néhány csomag szulfanilamidot az elsősegélytasakból. Hóden megremegett, amikor Yossarian gyengéden megnyomta, hogy forduljon kissé az egyik oldalára.
- Fájt?
- Fázom - nyöszörögte Hóden. - Fázom.
- Ugyan, ugyan - mondta Yossarian. - Ugyan, ugyan.
- Fázom, fázom.
- Ugyan, ugyan. Ugyan, ugyan.
- Most kezd fájni - kiáltott fel Hóden hirtelen és sürgetően, s panaszosan megvonaglott.
Yossarian megint lélekszakadva turkált az elsősegélycsomagban morfium után, de csak egy üvegcse aszpirint talált, meg Milo üzenetét. Szidta Milót és két aszpirint nyújtott Hódennak. Vizet nem tudott neki nyújtani. Hóden az aszpirint alig észrevehető fejrázással visszautasította. Arca sápadt volt, és tésztás. Yossarian levette Hóden szilánkvédő sisakját és a padlóra fektette.
Szája szöglete kékülni kezdett. Yossarian elszörnyedt. Azon tűnődött, megrántsa-e Hóden ejtőernyőjének zsinórját, hogy be tudja takarni a nylonszövettel. A gépben nagyon meleg volt. Hóden váratlanul felnézett; egy készséges, színtelen mosolyt küldött feléje, és megmozdította kissé a csípőjét, hogy Yossarian elkezdhesse szulfanilamiddal hinteni a sebét. Yossarian újra éledő bizalommal és optimizmussal dolgozott. A gép nagyot zökkent egy légzsákban, és Yossarian rémülten arra gondolt, hogy a saját ejtőernyőjét ott hagyta elől az orrban. Mindegy, most már nem tehet semmit. Egyik csomag fehér, kristályos port a másik után szórta a véres, ovális sebbe, amíg már semmi vöröset nem látott, aztán nyugtalanul, mély lélegzetet vett, összeszorította a fogát, és egész teste megfeszült, ahogy puszta kézzel odanyúlt a száradó hús laffogó foszlányaihoz, hogy betűrje őket a sebbe. Gyorsan belenyomott egy nagy rakás vattát, és elkapta onnan a kezét. Idegesen mosolygott, amikor rövid megpróbáltatása véget ért. Testi érintkezése a halott hússal nem volt olyan iszonyú, mint ahogy várta, és most már kereste az ürügyet arra, hogy újra meg újra megsimogassa ujjaival a sebet, és meggyőzze önmagát saját bátorságáról.
Ezután egy gézgombolyaggal elkezdte körbetekerni a vattát. Amikor másodszor tekerte körül Hóden combján a gézt, fölfedezte azt a kis lyukat a belső felén, amelyen a gránátszilánk behatolt: kerek, ráncos szélű seb volt, akkora, mint egy kisebb aprópénz, széle kék, belseje, ahol a vér megalvadt fekete. Yossarian ezt is meghintette szulfanilamiddal, és folytatta a géz tekerését Hóden lába körül, amíg a vatta szorosan nem állt. Akkor elnyisszentette a gézköteget az ollóval, és behasította a végét a közepén. Az egész dolgot akkurátus kis csomóval rögzítette. Jó kötés volt, tudta, és büszkén dőlt hátra a sarkára, aztán letörölte homlokáról az izzadtságot, és önkéntelen baráti jóindulattal vigyorgott Hódenre.
- Fázom - nyöszörögte Hóden. - Fázom.
- Mindjárt rendben leszel, kölyök - nyugtatta meg Yossarian, és bátorítóan megveregette a karját. - Helyben vagyunk.
Hóden erőtlenül rázta a fejét. - Fázom - ismételte, olyan üres és vak szemekkel, mint a kő. - Fázom.
- Ugyan, ugyan. Mindjárt lent leszünk a földön, és Daneeka Doki majd kezelésbe vesz.
De Hóden csak ingatta a fejét, és végül állának egy kis mozdulatával lemutatott a hónalja felé. Yossarian előredőlt, hogy odapillantson, és meglátott egy furcsa színű foltot, amely átszivárgott az overallon Hóden szilánkvédő öltözetének karnyílása fölött. Yossarian úgy érezte, szíve megáll, aztán olyan vadul dobban, hogy alig kap lélegzetet. Hóden a szilánkvédő öltözet alatt is sebet kapott? Yossarian kikapcsolta Hóden szilánkvédő öltözetén a csatokat, és dermedten hallotta saját vad sikolyát, amikor Hóden belseje ragacsos csomóban kiömlött a padlóra, és még tovább is csak csurgott, csepegett. Egy három hüvelyknél is nagyobb gránátszilánk vágódott belé a másik oldalon, közvetlenül a hónalja alatt, keresztülment rajta, és literszám vitte magával Hódent a bordáin ütött iszonyú lyukon át. Yossarian másodszor is sikoltott, és mindkét kezét a szeme elé kapta. Fogai vacogtak az iszonyattól. Aztán kényszerítette magát, hogy odanézzen. Van itt minden, gondolta keserűen, amíg nézte, máj, tüdő, vesék, bordák, gyomor, és annak a sült paradicsomnak a maradványai, amit Hóden aznap délben evett. Yossarian utálta a sült paradicsomot. Szédülve elfordult, és égő torkára szorított kézzel hányni kezdett. A farklövész magához tért, amikor Yossarian éppen hányt, meglátta őt, és újra elájult. Yossarian egészen elernyedt a kimerültségtől, a fájdalomtól és az elkeseredéstől, amikorra végzett. Elgyengülve fordult vissza Hódenhez, akinek a lélegzete egyre halkabb, egyre gyorsabb lett, és az arca egyre sápadtabb. Azon tűnődött, hogy a fenébe tudná megmenteni.
- Fázom - nyöszörögte Hóden. - Fázom.
- Ugyan, ugyan - motyogta Yossarian gépiesen, alig hallható halk hangon. - Ugyan, ugyan.
Yossarian is fázott, és megállíthatatlanul reszketett. Érezte, egész teste libabőrös lett, ahogy szomorúan bámul le Hóden zord titkára, amelyet elébe öntött a mocskos padlóra. Nem volt nehéz megérteni a zsigerek üzenetét. Az ember anyag. Ez volt Hóden titka. Dobd ki az ablakon, le fog zuhanni. Gyújtsd meg, el fog égni. Temesd el, és el fog rothadni, mint minden hulladék. Szellemétől megfosztva az ember hulladék. Ez volt Hóden titka. A fődolog, hogy elszántak legyünk.
- Fázom- mondta Hóden. - Fázom.
- Ugyan, ugyan - mondta Yossarian. - Ugyan, ugyan. - Megrántotta Hóden ejtőernyője zsinórját, és betakarta a testét a fehér nylonszövettel.
- Fázom.
- Ugyan, ugyan.
(Joseph Heller: A 22-es csapdája, részlet; Fordította: Papp Zoltán)
Terápiás közösségünk elvi kérdéseit annyit hallottam már, hogy a könyökömön nől ki: mit kell megtanulni a betegnek ebben a közösségben, hogy a kinti közösségben is megállhassa a helyét; hogyan segíthet a közösség egy betegnek oly módon, hogy felhívja a figyelmét a gyenge pontjaira; mennyire a társadalom határozza meg, ki a tökéletes, ki nem, s ezért a társadalom lépését föl kell venni. A régi lemezek. Valahányszor új beteg kerül az osztályra, az orvos kitálalja elé az elvi kérdéseit - úgyszólván ez az egyetlen alkalom, amikor ő veheti a kezébe a gyűlés irányítását. Elmondja sorjába, hogy terápiás közösségünk eszménye a betegek szavazataival történő demokratikus irányítás, hogy hovatovább érdemesek lehessünk a Kinti Világba való visszatérésre. Bármi baj, bármi panasz, amit csak úgy éreznek, hogy orvoslásra szorul, magyarázza, e gyűlés napirendjére kell kerüljön, mert nem kívánatos, hogy ki-ki maga rágódjék rajta. A betegnek felszabadultnak kell éreznie magát ebben a környezetben, olyannyira, hogy mind betegtársai, mind az ápolószemélyzet előtt feltárja lelki problémáit. Beszélgessenek, buzdít minket, vitatkozzanak, valljanak. Ha pedig azt hallják, hogy valamelyik barátjuk a napi megbeszélések során valami érdekeset mond, jegyezzék be az osztálynaplóba, hogy az ápolószemélyzet is értesülhessen. S azt ne higgyék, hogy "befújják", mint az iskolákban szokás mondani, sőt. Segítik barátjukat. Számlálják elő régi bűneiket, s meglátják, a közösség megadja a feloldozást. És vegyenek tevékenyen részt a csoportgyűléseken. Egymást segítve világítsanak be a tudat alatti világ rejtelmeibe. Barátoknak nem lehet egymás előtt titkolnivalójuk.
Igyekszünk, hogy kialakíthassák demokratikus, szabad környezetüket - ezzel szokta zárni -, egy kis Belső Világot, tükörképét annak a nagy Külvilágnak, amelybe majd egy napon visszatérnek.
Lehet, hogy volna neki még több elmondanivalója is, hanem mire idáig jut, a Főnéni rendszerint leinti. A rákövetkező csöndben az öreg Pete áll föl, és a rézüstfejét ingatva tudomásunkra hozza, hogy ő mennyire fáradt; ilyenkor aztán a Főnéni őt is leinteti valakivel. Pete meg szokta fogadni a szót, és a gyűlés folyhat tovább a medrében.
Csak egyszer nem folyt tovább, négy-öt éve lehet, úgy emlékszek. Az orvos elmondta a mondókáját, és a Főnéni rögtön a szaván fogta: - Nos, ki kezdi? El is kezdhetjük mindjárt, Halljuk a régi bűnöket. - És valahogy megdelejezte a Hevenyeket, mert a kérdés után egy szót nem szólt többet, csak ült ott a halálos csöndben vagy húsz percig, mint az ébresztőóra, mielőtt a csöngetésre rákezdene, és várta, hogy valaki fogjon neki előszámlálni. A szeme mint a karvalyé, úgy járt rajtuk. A Nappalira görcsös csönd nehezedett. A betegek moccani se moccantak egy ültő helyükből. Mikor a húsz perc eltelt, a Főnéni az órájára nézett, és megszólalt: - Értsem úgy a hallgatást, hogy olyasmit senki nem követett el, amiről eddig ne vallott volna? - Azzal lenyúlt a kosarába az osztálynaplóért. - Fussuk át akkor a régi történeteket?
Mintha ravaszt húzott volna meg, vagy valami akusztikus berendezés tárcsáján csavart volna, ami a falban működik. A Hevenyek megmerevedtek, és a szájuk egyszerre nyílott. A Főnéni fürkész tekintete a fal mellett ülő első betegen állapodott meg.
A beteg szája már nyílott is. - Föltörtem a pénztárgépet egy benzinkútnál.
A Főnéni szeme a következőre villant.
- Én a kishúgomon akartam erőszakot tenni.
A szeme kattanva állt meg a következőn és a következőn, és úgy ugrott mindenki, mint a célbábu a lövöldében.
- Én...én a kisöcsémet akartam megerőszakolni.
- Én a macskánkat vertem agyon hatéves koromban. Jaj, Isten bűnöműl ne vegye, nemhogy csak megköveztem, hanem még ráfogtam a szomszédunkra.
- Hazudtam, hogy csak akartam, mert meg is erőszakoltam a húgomat.
- Én is! Én is!
- Én meg még úgy is.
A Főnéni nem gondolta, hogy ilyen gyönyörűen fog menni. Az egyik a másik szavába vágott, túlharsogták egymást, abba nem hagyták volna, már csak sorolták elő a bűneiket, csupa olyat, hogy egymás szemébe se nézhettek volna aztán. Ő meg csak biccentett minden vallomásra, mint aki nyugtáz magában, hogy igen, igen, igen.
Egyszer csak az öreg Pete ugrott talpra. - Fáradt vagyok! - dörögte rezes hangon, mint még sose.
Csönd támadt. Mindenki elszégyellte magát. Olyan volt, mintha végre az egyik igazat talált volna mondani, és rájuk pirított volna összevissza gyerekes ordítozásukban. A Főnénit elfogta a méreg. Megfordult a karosszéken, és rámeredt Pete-re. A mosoly leolvadt a szájáról, és lecsöppent az állán. Olyan jól ment már!
- Vegyék gondjaikba Mr. Bancinit!
Ketten-hárman ugrottak. Próbálták csitítani, vállát veregetni. Pete-be azonban már nem lehetett belefojtani a szót. - Fáradt! Fáradt! - hajtogatta.
Végén a Főnéni az egyik feketét uszította rá, hogy vigye ki erővel a Nappaliból. Elfelejtette, hogy a feketéknek nincs hatalmuk az ilyeneken, mint Pete.
Pete Idült volt világéletében. Hiába nem került ide egész ötvenéves koráig, Idült volt ő már annak előtte is. A fején két nagy horpadás húzódik, egyik oldalon is, másikon is, ott, ahol az orvos megfogta, aki az anyján segített a szülésnél. Pete először kinézett, látta azt az egész zajos nagyüzemet, amibe bele kellene születni, aztán megkutyálta magát, és kapaszkodott a tíz körmével mindenbe, hogy ne kelljen. Az orvos lereszelt hegyű jégcsipesszel nyúlt be érte, kirántotta, és gondolta, ezzel el is van intézve. Csakhogy Pete feje még akkor újonnan olyan lágy volt, mint az agyag, és amire megkeményedett, addigra ott volt a csipesznek a nyoma. Ettől lett olyan együgyű, hogy össze kellett mindig szedni az egész erejét olyan munkákhoz is, ami egy hatévesnek gyerekjáték lett volna.
Viszont a jó oldala is megvolt ennek. Ilyen együgyű embert nem kap el a gépszíj, nem bírja berántani az Üzem. Nem akart belőle sehogy se robotember sikeredni. Adtak neki egy munkát a vasútnál - nem kellett mást csinálni, csak ülni egy kis házikóban a vágány mentén valahol az isten háta mögött egy váltónál, és meglóbálni a vörös lámpát a vonatnak, ha erre állt a váltó, a zöldet, ha arra állt, és a sárgát, ha egy másik vonat ment emez előtt. Pete meg is felelt a föladatnak. Belegazolta minden erejét, akaratát, amit a csipesz ki nem szorított a fejéből, és megfelelt igenis. Soha oda őhozzá irányító berendezést, vezérlőművet be nem építettek.
Ezért nem volt aztán a feketéknek beleszólása Pete dolgába. Viszont a feketének nem jutott akkor az eszébe, se a Főnéninek, hogy Pete-et nem lehet csak úgy kirakni. A fekete odament Pete-hez, megrántotta a karját, elirányította az ajtó felé, mint ahogy az igáslónak rántják meg az istrángját, hogy forduljon.
- Jól van, Pete. Gyerünk a hálóba. Csak csinálja itt a zavart.
Pete kirántotta a karját a fekete kezéből. - Fáradt vagyok! - mondta vészjóslóan.
- Na indítson, ne arénázzon itten. Menjen, feküdjön le, aztán maradjon csöndben.
- Fáradt...
- Hallja, hogy menjen már a hálóba!
A fekete újból rántott neki a karján. Pete erre abbahagyta a billegtetést. Megállt szálegyenesen, és a szeme kitisztult. Pete-nek a szeme álmos kis rés volt, és abba is mintha tejet öntöttek volna, de most úgy kivilágosodott, mint a kék neon. És a keze azon a karján, amit a fekete szorított, kezdett gamósodni. A vezérkar és a többi beteg folytatta a beszédet egymás közt, rá se hederítettek az öregre meg a régi nótájára, hogy ő fáradt - azt gondolhatták, majd elcsitul, és gyűlésezhetnek tovább. Nem vették észre, hogy a karja végén az a gamó csak dagad, csak dagad, ahogy nyitja, szorítja. Én figyeltem. Én láttam egyedül, hogy püffed minden szorításra, és a folyós látvány a szemem előtt egyszerre ott állt keményen. Nagy rozsdás vasgolyóbis a lánc végén. Csak lestem és vártam. Közben a fekete újból megrántotta Pete karját, hogy indítson már a háló felé.
- Hallja, öregúr, most már...
Akkor vette észre a kezét. Próbált elhúzódni, s valami olyasmit mondott volna, hogy "semmi baj, Pete", de addigra éppen elkésett. Pete meglóbálta a vasgolyóbist a térde táján. A fekete odakenődött a falnak, aztán lassan lecsúszott, mintha zsíros lett volna a fal. Vezetékek reccsenését hallottam, és ahol a fekete megütötte a falat, körülrepedezett.
A másik kettő - a kis törpeforma meg emennek a párja - csak állt és nézett. A Főnéni csattintott az ujjával, s ők is nekilódultak. Egy pillanat volt az egész, siklásuk a padlón. A kicsi mintha homorú tükörből nézte volna a nagyot, olyan egyformán pattant mellette. Szinte ott álltak Pete-nél már, mikor eszükbe ötlött, hogy Pete nincs befonva úgy a dróthálóba, mint mink, neki nem parancs, ha a karját megrángatják. Ha meg akarják fogni, az éppolyan, mintha vaddisznót vagy medvét kellene bekeríteni, s hogy már az egyik odakenődött a falnak. Ez a két fekete nem kért a kockázatból.
A veszély egyszerre ötlött fel előttük, s egyszerre dermedtek meg, a nagy és a kicsinyített mása, egy-ugyanabban a helyzetükben, bal lábuk, jobb kezük előre, Pete s a Főnéni közt. Előttük lengett a vasgolyóbis, mögöttük izzott a Főnéni fehér haragja, s ők a kettő közt füstöltek rázkódva, a fogaskerekek kattogását lehetett hallani. Olyan volt a rázkódásuk, mint amikor gépeket indítanak el teljes erővel előre, aztán hirtelen befékezik.
Pete ott állt a Nappali közepén, lóbálta a vasgolyóbist, és hajlott utána a súlyának. Őt nézte már mindenki. A szeme a két feketén volt, de mikor látta, hogy nem mennek közelébb, odafordult a betegekhez.
- Látjátok, csak a pofájuk - mondta nekik -, csak az egy pofájuk.
A Főnéni lesiklott a székről, és az ajtónak dőlve kotorászott a kosarában. - Persze, Mr. Bancini, persze - duruzsolta - , ha most egy kicsit meg tudna nyugodni...
- Nincs más, csak az egy pofájuk. - Öble már nem volt Pete hangjának, hanem mintha sietősre fogta volna, mintha már kevés ideje volna a magyarázkodásra. - Ez az, hogy én segíteni...Ez az, hiába. Én hóttan születtem. Tik nem. Tik megértétek, hogy megszülettetek. Haj, nehéz ám...
Sírva fakadt. Már nem bírta rendbe szedni, amit mondani akart volna, már csak itt-ott jött ki egy szó a tátogásából. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és a Hevenyek felé pislogott.
- Hajjaj...azért mondom...tinektek!
Kezdett összemenni, a vasgolyóbis kéznek zsugorodott össze. Úgy tartotta maga elé, mintha csészében kínálna oda valamit a betegeknek.
- Én micsináljak, én nem tudok. Én rosszul születtem. Úgy szedtek ki, hogy belehaltam. Hiába. Micsináljak. Fáradt vagyok. Éntőlem nem lehet. Tik csinálhatjátok. Én belehaltam. Nektek más. Én a születésbe belehaltam, aztán élni nehéz. Fáradt vagyok. Nem bírok már beszélni. A sarkamra állni. Ötvenöt éve, hogy meghaltam.
A Főnéni a Nappalin keresztül talált bele, át az egyenzöldjén neki. Úgy ugrott vissza, hogy a tűt se húzta ki belőle, csak lógott ki a nadrágjából, mint egy kis üvegből-acélból való farok, és az öreg Pete ment összegörnyedezve, nem is annyira az inekciótól, mint inkább a fáradtságtól - ez a pár perc, ez végképp kimerítette, de egyszer és mindenkorra. Csak ránézett az ember, lehetett látni, hogy ez kész van.
Nem is kellett itt már inekció. A feje megint kezdett billegni, és a szeme fénye eltejesedett. Mire a Főnéni visszasurrant, hogy a tűt kihúzza belőle, már annyira előre volt görnyedve, hogy a padlóra sírta a könnyeit, az arcán se folyott végig - mind oda rakta le a könnyét a Nappali padlójára sorosan, szépen, mintha vetett volna. - Hajjaj - nyögött fel, de meg se rebbent, mikor a Főnéni a tűt kitépte belőle.
Egy percig tartott neki az élete, amíg valamit el akart magyarázni nekünk, valami olyasvalamit, amit se nem akartunk megérteni, de még meghallani se, és ebbe kiadta az erejét. A tű az ülepébe, az olyan hiábavaló volt, mintha egy hullába vágta volna bele a Főnéni - ott már nem volt szív, amelyik fölpumpálja a vért a fejébe, fölvigye vele és megbénítsa a méreggel az agyat. Ha kiszáradt dögbe nyomja bele, azzal se lett volna jobban elpocsékolva.
- Fáradt...vagyok...
- Nos, azt hiszem, ha maguk ketten most már megemberelnék magukat, szépen lefektethetnék Mr. Bancinit.
- ...nagyon fáradt.
- És most már Williams is kezd magához térni, doktor úr. Ha volna olyan kedves ellátni. Itt van. Az órája eltörött, és fölsebezte a karját.
Pete azóta se próbálkozott ilyesmivel, de nem is fog. Ha a gyűlésen most elkezdi a régi nótát, és csitítják, el is csitul. Föláll most is mindig, billegteti a fejét, és elmondja milyen fáradt, de ez már nem panasz, nem kifogás, nem figyelmeztetés - annak már vége, Pete már olyan,mint egy régi óra, amelyik se meg nem áll, se az időt leolvasni nem lehet róla, mert a mutatója kajla, és a számai lekoptak, a csöngője berozsdált, úgyhogy már csak hiábavaló régi óra - ketyeg, kakukkol, semmit sem mutat.
(Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére, részlet; Fordította: Bartos Tibor)