Yossarian evett valamit, aztán elaludt. Egy kéz rázta föl az éjszaka közepén. Kinyitotta a szemét és egy aljas kis embert látott kórházi köpenyben és pizsamában, aki negédes rosszindulattal hurrogott rá.

- Elkaptuk a cimborádat, pajtikám. Elkaptuk a cimborádat.

Yossarian elvesztette önuralmát. - Mi a fenéről beszél maga? - rimánkodott kezdődő pánikban.

- Majd rájössz, pajtikám. Majd rájössz.

Yossarian egyik kezével kínzójának torka felé kapott, de az erőlködés nélkül kisiklott a marka elől, és rosszindulatú nevetéssel eltűnt a folyosón. Yossarian remegve feküdt, erei kalapáltak. Jeges izzadságban fürdött. Azon tűnődött, ki lehet az ő cimborája? A kórházban sötét volt, a nyugalom teljes. Nem volt órája, hogy megnézze, mennyi az idő. Teljesen éber volt, és tudta, hogy foglyul ejtette az az álomtalan, ágyhoz láncoló éjszaka, amelynek egy örökkévalóság kell, hogy feloldódjon a hajnalban. Lüktető hideg kúszott föl a lábán. Fázott, és Hódenre gondolt, aki sohasem volt a cimborája, csak futólag ismerte a kölyköt, aki halálosan megsebesült, és halálra fagyott a harsogó, sárga napfénytócsában, amely az oldalsó géppuskanyílásból vetődött az arcára, amikor Yossarian átkúszott a gép bombaszekrényén a hátsó részbe, miután Dobbs könyörgött neki a fedélzeti híradóban, hogy segítsen a géppuskásnak. "Kérlek, segítsetek a géppuskásnak!" Yossarian gyomra felkavarodott, amikor megpillantotta a szörnyű jelenetet; tisztára fel volt dúlva, és néhány pillanatig várt, mielőtt lekuporodott volna, hogy térdein és karjain megint felkússzon a szűk alagútba, át a bombaszekrény fölött, a lepecsételt hullámpapír dobozhoz, amelyben az elsősegélytasak volt. Hóden hanyatt feküdt a padlón, kinyújtott lábakkal, s még mindig rajta súlyosult a szilánkvédő öltözéke, a szilánkvédő sisakja, az ejtőernyő hevederje és a mentőöve. Nem messze tőle feküdt a kis farklövész a padlón halálos ájulásban. Yossarian meglátta a sebet: ott éktelenkedett Hóden combjának külső felén, olyan nagy és olyan mély, hogy úgy látszott, egy futball-labda beleférne. Lehetetlen volt megmondani, hol ért véget a véráztatta nadrágszövet, és hol kezdődött a rojtos szélű seb.

Morfium nem volt az elsősegélytasakban, nem lehetett Hódent megkímélni a fájdalomtól, amit talán csak maga a tátongó seb enyhített kissé a szörnyű megrázkódtatás kábulatával. A tizenkét morfiumampullát kilopták a tokjából, helyette gondosan megrajzolt betűkkel ez az üzenet állt: "Ami az M és M Vállalatnak jó, az jó a hazának is. Milo Minderbinder." Yossarian szidta Milót, és két aszpirint nyújtott a hamuszínű ajkak felé, melyek képtelenek voltak bevenni. De legeslegelőször is sietve szorítókötést alkalmazott Hóden combjára, mert el sem tudta képzelni mi mást tehetne az első zűrzavaros pillanatokban, amikor érzékei vadul kavarogtak, s azt is tudta, hogy azonnal és szakszerűen kell cselekednie, de közben attól félt, hogy idegei felmondják a szolgálatot. Artériás vérzés volt, de Yossarian úgy tett, mintha a szorítókötés alkalmazása teljes egészében lekötné figyelmét, mert a szorítókötés alkalmazása olyan valami volt, amit tényleg meg tudott csinálni. Ügyességet és higgadtságot színlelt, amíg dolgozott, mert érezte hogy Hóden megtört pillantása rajta nyugszik. Szerencsésen visszanyerte önuralmát, mire végzett a szorítókötéssel, melyet azonnal meg is tágított, hogy az üszkösödés veszélyét csökkentse. Szelleme most tiszta volt, és tudta hogyan folytassa. Átkutatta az elsősegélycsomagot ollóért.

- Fázom - mondta Hóden halkan - Fázom.

- Mindjárt rendben leszel, kölyök - nyugtatta Yossarian vigyorogva. - Mindjárt rendben leszel.

- Fázom - mondta Hóden megint megtört, gyermekes hangon. - Fázom.

- Ugyan, ugyan - mondta Yossarian, mert nem tudta, mi mást is mondjon. - Ugyan, ugyan.

- Fázom - nyöszörögte Hóden - Fázom.

- Ugyan, ugyan, ugyan, ugyan.

Yossarian megrémült, és most még gyorsabban mozgott. Végül talált egy ollót, és sürgősen elkezdte vagdalni Hóden overallját magasan a seb fölött, közvetlenül az ágyék alatt. Körbevágta a vastag gabardinszövetet Hóden combján. A vékony faroklövész magához tért, miközben Yossarian az ollóval dolgozott, meglátta őt és újra elájult. Hóden elfordította a fejét a másik válla felé, hogy jobban lássa Yossariant. Szemében homályos, besüppedt fény izott, gyengén és értelmetlenül. Yossarian fel volt dúlva; megpróbált nem odanézni. Elkezdte vágni lefelé az overallt a belső varrás mentén. Az ásító seb - vajon egy karcsú csontcső volt, amit ott mélyen bent meglátott a kísérteties izmok rángó-remegő rostja mögött, a véres skarlátáradatban? - Néhány csepp vért hullatott, mint a levelek, ha olvad rajtuk a hó, de a vér ragacsos volt és sötétvörös, és már sűrűsödött, ahogy lecseppent. Yossarian csak vágta az overallt, egészen a bokáig, aztán széthajtotta a kettévágott nadrágszárat. Reccsenve hullott a padlóra, s most előtűnt a khakiszínű alsónadrág szegélye, amely szinte szívta magába a vérfoltokat az egyik oldalon, mintha szomjazna. Yossariant megdermesztette, hogy milyen viaszos és kísérteties Hóden meztelen lába, s hogy milyen riasztó, milyen élettelen és túlvilági a pihés, finom, göndör szőke szőrzet a furcsa fehér sípcsonton és combon. A seb, most már látta, nem volt olyan nagy, mint egy futball, de volt olyan hosszú és széles, mint a keze, és túlságosan hosszú és mély volt ahhoz, hogy tisztán bele lehessen látni. Roncsolt izmok rángtak benne, olyan volt, mint valami eleven fasírozott. Hosszú, felszabadult sóhaj röppent ki Yossarian száján, amikor látta, hogy Hóden nem forog halálos veszedelemben. A vér már alvadt a sebben, és most már csak be kellett kötözni, és nyugalomban tartani addig, amíg a gép földet ér. Kivett néhány csomag szulfanilamidot az elsősegélytasakból. Hóden megremegett, amikor Yossarian gyengéden megnyomta, hogy forduljon kissé az egyik oldalára.

- Fájt?

- Fázom - nyöszörögte Hóden. - Fázom.

- Ugyan, ugyan - mondta Yossarian. - Ugyan, ugyan.

- Fázom, fázom.

- Ugyan, ugyan. Ugyan, ugyan.

- Most kezd fájni - kiáltott fel Hóden hirtelen és sürgetően, s panaszosan megvonaglott.

Yossarian megint lélekszakadva turkált az elsősegélycsomagban morfium után, de csak egy üvegcse aszpirint talált, meg Milo üzenetét. Szidta Milót és két aszpirint nyújtott Hódennak. Vizet nem tudott neki nyújtani. Hóden az aszpirint alig észrevehető fejrázással visszautasította. Arca sápadt volt, és tésztás. Yossarian levette Hóden szilánkvédő sisakját és a padlóra fektette.

- Fázom - nyöszörgött Hóden félig csukott szemmel. - Fázom.

Szája szöglete kékülni kezdett. Yossarian elszörnyedt. Azon tűnődött, megrántsa-e Hóden ejtőernyőjének zsinórját, hogy be tudja takarni a nylonszövettel. A gépben nagyon meleg volt. Hóden váratlanul felnézett; egy készséges, színtelen mosolyt küldött feléje, és megmozdította kissé a csípőjét, hogy Yossarian elkezdhesse szulfanilamiddal hinteni a sebét. Yossarian újra éledő bizalommal és optimizmussal dolgozott. A gép nagyot zökkent egy légzsákban, és Yossarian rémülten arra gondolt, hogy a saját ejtőernyőjét ott hagyta elől az orrban. Mindegy, most már nem tehet semmit. Egyik csomag fehér, kristályos port a másik után szórta a véres, ovális sebbe, amíg már semmi vöröset nem látott, aztán nyugtalanul, mély lélegzetet vett, összeszorította a fogát, és egész teste megfeszült, ahogy puszta kézzel odanyúlt a száradó hús laffogó foszlányaihoz, hogy betűrje őket a sebbe. Gyorsan belenyomott egy nagy rakás vattát, és elkapta onnan a kezét. Idegesen mosolygott, amikor rövid megpróbáltatása véget ért. Testi érintkezése a halott hússal nem volt olyan iszonyú, mint ahogy várta, és most már kereste az ürügyet arra, hogy újra meg újra megsimogassa ujjaival a sebet, és meggyőzze önmagát saját bátorságáról.

Ezután egy gézgombolyaggal elkezdte körbetekerni a vattát. Amikor másodszor tekerte körül Hóden combján a gézt, fölfedezte azt a kis lyukat a belső felén, amelyen a gránátszilánk behatolt: kerek, ráncos szélű seb volt, akkora, mint egy kisebb aprópénz, széle kék, belseje, ahol a vér megalvadt fekete. Yossarian ezt is meghintette szulfanilamiddal, és folytatta a géz tekerését Hóden lába körül, amíg a vatta szorosan nem állt. Akkor elnyisszentette a gézköteget az ollóval, és behasította a végét a közepén. Az egész dolgot akkurátus kis csomóval rögzítette. Jó kötés volt, tudta, és büszkén dőlt hátra a sarkára, aztán letörölte homlokáról az izzadtságot, és önkéntelen baráti jóindulattal vigyorgott Hódenre.

- Fázom - nyöszörögte Hóden. - Fázom.

- Mindjárt rendben leszel, kölyök - nyugtatta meg Yossarian, és bátorítóan megveregette a karját. - Helyben vagyunk.

Hóden erőtlenül rázta a fejét. - Fázom - ismételte, olyan üres és vak szemekkel, mint a kő. - Fázom.

- Ugyan, ugyan. Mindjárt lent leszünk a földön, és Daneeka Doki majd kezelésbe vesz.

De Hóden csak ingatta a fejét, és végül állának egy kis mozdulatával lemutatott a hónalja felé. Yossarian előredőlt, hogy odapillantson, és meglátott egy furcsa színű foltot, amely átszivárgott az overallon Hóden szilánkvédő öltözetének karnyílása fölött. Yossarian úgy érezte, szíve megáll, aztán olyan vadul dobban, hogy alig kap lélegzetet. Hóden a szilánkvédő öltözet alatt is sebet kapott? Yossarian kikapcsolta Hóden szilánkvédő öltözetén a csatokat, és dermedten hallotta saját vad sikolyát, amikor Hóden belseje ragacsos csomóban kiömlött a padlóra, és még tovább is csak csurgott, csepegett. Egy három hüvelyknél is nagyobb gránátszilánk vágódott belé a másik oldalon, közvetlenül a hónalja alatt, keresztülment rajta, és literszám vitte magával Hódent a bordáin ütött iszonyú lyukon át. Yossarian másodszor is sikoltott, és mindkét kezét a szeme elé kapta. Fogai vacogtak az iszonyattól. Aztán kényszerítette magát, hogy odanézzen. Van itt minden, gondolta keserűen, amíg nézte, máj, tüdő, vesék, bordák, gyomor, és annak a sült paradicsomnak a maradványai, amit Hóden aznap délben evett. Yossarian utálta a sült paradicsomot. Szédülve elfordult, és égő torkára szorított kézzel hányni kezdett. A farklövész magához tért, amikor Yossarian éppen hányt, meglátta őt, és újra elájult. Yossarian egészen elernyedt a kimerültségtől, a fájdalomtól és az elkeseredéstől, amikorra végzett. Elgyengülve fordult vissza Hódenhez, akinek a lélegzete egyre halkabb, egyre gyorsabb lett, és az arca egyre sápadtabb. Azon tűnődött, hogy a fenébe tudná megmenteni.

- Fázom - nyöszörögte Hóden. - Fázom.

- Ugyan, ugyan - motyogta Yossarian gépiesen, alig hallható halk hangon. - Ugyan, ugyan.

Yossarian is fázott, és megállíthatatlanul reszketett. Érezte, egész teste libabőrös lett, ahogy szomorúan bámul le Hóden zord titkára, amelyet elébe öntött a mocskos padlóra. Nem volt nehéz megérteni a zsigerek üzenetét. Az ember anyag. Ez volt Hóden titka. Dobd ki az ablakon, le fog zuhanni. Gyújtsd meg, el fog égni. Temesd el, és el fog rothadni, mint minden hulladék. Szellemétől megfosztva az ember hulladék. Ez volt Hóden titka. A fődolog, hogy elszántak legyünk.

- Fázom- mondta Hóden. - Fázom.

- Ugyan, ugyan - mondta Yossarian. - Ugyan, ugyan. - Megrántotta Hóden ejtőernyője zsinórját, és betakarta a testét a fehér nylonszövettel.

- Fázom.

- Ugyan, ugyan.

(Joseph Heller: A 22-es csapdája, részlet; Fordította: Papp Zoltán)