Terápiás közösségünk elvi kérdéseit annyit hallottam már, hogy a könyökömön nől ki: mit kell megtanulni a betegnek ebben a közösségben, hogy a kinti közösségben is megállhassa a helyét; hogyan segíthet a közösség egy betegnek oly módon, hogy felhívja a figyelmét a gyenge pontjaira; mennyire a társadalom határozza meg, ki a tökéletes, ki nem, s ezért a társadalom lépését föl kell venni. A régi lemezek. Valahányszor új beteg kerül az osztályra, az orvos kitálalja elé az elvi kérdéseit - úgyszólván ez az egyetlen alkalom, amikor ő veheti a kezébe a gyűlés irányítását. Elmondja sorjába, hogy terápiás közösségünk eszménye a betegek szavazataival történő demokratikus irányítás, hogy hovatovább érdemesek lehessünk a Kinti Világba való visszatérésre. Bármi baj, bármi panasz, amit csak úgy éreznek, hogy orvoslásra szorul, magyarázza, e gyűlés napirendjére kell kerüljön, mert nem kívánatos, hogy ki-ki maga rágódjék rajta. A betegnek felszabadultnak kell éreznie magát ebben a környezetben, olyannyira, hogy mind betegtársai, mind az ápolószemélyzet előtt feltárja lelki problémáit. Beszélgessenek, buzdít minket, vitatkozzanak, valljanak. Ha pedig azt hallják, hogy valamelyik barátjuk a napi megbeszélések során valami érdekeset mond, jegyezzék be az osztálynaplóba, hogy az ápolószemélyzet is értesülhessen. S azt ne higgyék, hogy "befújják", mint az iskolákban szokás mondani, sőt. Segítik barátjukat. Számlálják elő régi bűneiket, s meglátják, a közösség megadja a feloldozást. És vegyenek tevékenyen részt a csoportgyűléseken. Egymást segítve világítsanak be a tudat alatti világ rejtelmeibe. Barátoknak nem lehet egymás előtt titkolnivalójuk.

Igyekszünk, hogy kialakíthassák demokratikus, szabad környezetüket - ezzel szokta zárni -, egy kis Belső Világot, tükörképét annak a nagy Külvilágnak, amelybe majd egy napon visszatérnek.

Lehet, hogy volna neki még több elmondanivalója is, hanem mire idáig jut, a Főnéni rendszerint leinti. A rákövetkező csöndben az öreg Pete áll föl, és a rézüstfejét ingatva tudomásunkra hozza, hogy ő mennyire fáradt; ilyenkor aztán a Főnéni őt is leinteti valakivel. Pete meg szokta fogadni a szót, és a gyűlés folyhat tovább a medrében.

Csak egyszer nem folyt tovább, négy-öt éve lehet, úgy emlékszek. Az orvos elmondta a mondókáját, és a Főnéni rögtön a szaván fogta: - Nos, ki kezdi? El is kezdhetjük mindjárt, Halljuk a régi bűnöket. - És valahogy megdelejezte a Hevenyeket, mert a kérdés után egy szót nem szólt többet, csak ült ott a halálos csöndben vagy húsz percig, mint az ébresztőóra, mielőtt a csöngetésre rákezdene, és várta, hogy valaki fogjon neki előszámlálni. A szeme mint a karvalyé, úgy járt rajtuk. A Nappalira görcsös csönd nehezedett. A betegek moccani se moccantak egy ültő helyükből. Mikor a húsz perc eltelt, a Főnéni az órájára nézett, és megszólalt: - Értsem úgy a hallgatást, hogy olyasmit senki nem követett el, amiről eddig ne vallott volna? - Azzal lenyúlt a kosarába az osztálynaplóért. - Fussuk át akkor a régi történeteket?

Mintha ravaszt húzott volna meg, vagy valami akusztikus berendezés tárcsáján csavart volna, ami a falban működik. A Hevenyek megmerevedtek, és a szájuk egyszerre nyílott. A Főnéni fürkész tekintete a fal mellett ülő első betegen állapodott meg.

A beteg szája már nyílott is. - Föltörtem a pénztárgépet egy benzinkútnál.

A Főnéni szeme a következőre villant.

- Én a kishúgomon akartam erőszakot tenni.

A szeme kattanva állt meg a következőn és a következőn, és úgy ugrott mindenki, mint a célbábu a lövöldében.

- Én...én a kisöcsémet akartam megerőszakolni.

- Én a macskánkat vertem agyon hatéves koromban. Jaj, Isten bűnöműl ne vegye, nemhogy csak megköveztem, hanem még ráfogtam a szomszédunkra.

- Hazudtam, hogy csak akartam, mert meg is erőszakoltam a húgomat.

- Én is! Én is!

- Én meg még úgy is.

A Főnéni nem gondolta, hogy ilyen gyönyörűen fog menni. Az egyik a másik szavába vágott, túlharsogták egymást, abba nem hagyták volna, már csak sorolták elő a bűneiket, csupa olyat, hogy egymás szemébe se nézhettek volna aztán. Ő meg csak biccentett minden vallomásra, mint aki nyugtáz magában, hogy igen, igen, igen.

Egyszer csak az öreg Pete ugrott talpra. - Fáradt vagyok! - dörögte rezes hangon, mint még sose.

Csönd támadt. Mindenki elszégyellte magát. Olyan volt, mintha végre az egyik igazat talált volna mondani, és rájuk pirított volna összevissza gyerekes ordítozásukban. A Főnénit elfogta a méreg. Megfordult a karosszéken, és rámeredt Pete-re. A mosoly leolvadt a szájáról, és lecsöppent az állán. Olyan jól ment már!

- Vegyék gondjaikba Mr. Bancinit!

Ketten-hárman ugrottak. Próbálták csitítani, vállát veregetni. Pete-be azonban már nem lehetett belefojtani a szót. - Fáradt! Fáradt! - hajtogatta.

Végén a Főnéni az egyik feketét uszította rá, hogy vigye ki erővel a Nappaliból. Elfelejtette, hogy a feketéknek nincs hatalmuk az ilyeneken, mint Pete.

Pete Idült volt világéletében. Hiába nem került ide egész ötvenéves koráig, Idült volt ő már annak előtte is. A fején két nagy horpadás húzódik, egyik oldalon is, másikon is, ott, ahol az orvos megfogta, aki az anyján segített a szülésnél. Pete először kinézett, látta azt az egész zajos nagyüzemet, amibe bele kellene születni, aztán megkutyálta magát, és kapaszkodott a tíz körmével mindenbe, hogy ne kelljen. Az orvos lereszelt hegyű jégcsipesszel nyúlt be érte, kirántotta, és gondolta, ezzel el is van intézve. Csakhogy Pete feje még akkor újonnan olyan lágy volt, mint az agyag, és amire megkeményedett, addigra ott volt a csipesznek a nyoma. Ettől lett olyan együgyű, hogy össze kellett mindig szedni az egész erejét olyan munkákhoz is, ami egy hatévesnek gyerekjáték lett volna.

Viszont a jó oldala is megvolt ennek. Ilyen együgyű embert nem kap el a gépszíj, nem bírja berántani az Üzem. Nem akart belőle sehogy se robotember sikeredni. Adtak neki egy munkát a vasútnál - nem kellett mást csinálni, csak ülni egy kis házikóban a vágány mentén valahol az isten háta mögött egy váltónál, és meglóbálni a vörös lámpát a vonatnak, ha erre állt a váltó, a zöldet, ha arra állt, és a sárgát, ha egy másik vonat ment emez előtt. Pete meg is felelt a föladatnak. Belegazolta minden erejét, akaratát, amit a csipesz ki nem szorított a fejéből, és megfelelt igenis. Soha oda őhozzá irányító berendezést, vezérlőművet be nem építettek.

Ezért nem volt aztán a feketéknek beleszólása Pete dolgába. Viszont a feketének nem jutott akkor az eszébe, se a Főnéninek, hogy Pete-et nem lehet csak úgy kirakni. A fekete odament Pete-hez, megrántotta a karját, elirányította az ajtó felé, mint ahogy az igáslónak rántják meg az istrángját, hogy forduljon.

- Jól van, Pete. Gyerünk a hálóba. Csak csinálja itt a zavart.

Pete kirántotta a karját a fekete kezéből. - Fáradt vagyok! - mondta vészjóslóan.

- Na indítson, ne arénázzon itten. Menjen, feküdjön le, aztán maradjon csöndben.

- Fáradt...

- Hallja, hogy menjen már a hálóba!

A fekete újból rántott neki a karján. Pete erre abbahagyta a billegtetést. Megállt szálegyenesen, és a szeme kitisztult. Pete-nek a szeme álmos kis rés volt, és abba is mintha tejet öntöttek volna, de most úgy kivilágosodott, mint a kék neon. És a keze azon a karján, amit a fekete szorított, kezdett gamósodni. A vezérkar és a többi beteg folytatta a beszédet egymás közt, rá se hederítettek az öregre meg a régi nótájára, hogy ő fáradt - azt gondolhatták, majd elcsitul, és gyűlésezhetnek tovább. Nem vették észre, hogy a karja végén az a gamó csak dagad, csak dagad, ahogy nyitja, szorítja. Én figyeltem. Én láttam egyedül, hogy püffed minden szorításra, és a folyós látvány a szemem előtt egyszerre ott állt keményen. Nagy rozsdás vasgolyóbis a lánc végén. Csak lestem és vártam. Közben a fekete újból megrántotta Pete karját, hogy indítson már a háló felé.

- Hallja, öregúr, most már...

 Akkor vette észre a kezét. Próbált elhúzódni, s valami olyasmit mondott volna, hogy "semmi baj, Pete", de addigra éppen elkésett. Pete meglóbálta a vasgolyóbist a térde táján. A fekete odakenődött a falnak, aztán lassan lecsúszott, mintha zsíros lett volna a fal. Vezetékek reccsenését hallottam, és ahol a fekete megütötte a falat, körülrepedezett.

A másik kettő - a kis törpeforma meg emennek a párja - csak állt és nézett. A Főnéni csattintott az ujjával, s ők is nekilódultak. Egy pillanat volt az egész, siklásuk a padlón. A kicsi mintha homorú tükörből nézte volna a nagyot, olyan egyformán pattant mellette. Szinte ott álltak Pete-nél már, mikor eszükbe ötlött, hogy Pete nincs befonva úgy a dróthálóba, mint mink, neki nem parancs, ha a karját megrángatják. Ha meg akarják fogni, az éppolyan, mintha vaddisznót vagy medvét kellene bekeríteni, s hogy már az egyik odakenődött a falnak. Ez a két fekete nem kért a kockázatból.

A veszély egyszerre ötlött fel előttük, s egyszerre dermedtek meg, a nagy és a kicsinyített mása, egy-ugyanabban a helyzetükben, bal lábuk, jobb kezük előre, Pete s a Főnéni közt. Előttük lengett a vasgolyóbis, mögöttük izzott a Főnéni fehér haragja, s ők a kettő közt füstöltek rázkódva, a fogaskerekek kattogását lehetett hallani. Olyan volt a rázkódásuk, mint amikor gépeket indítanak el teljes erővel előre, aztán hirtelen befékezik.

Pete ott állt a Nappali közepén, lóbálta a vasgolyóbist, és hajlott utána a súlyának. Őt nézte már mindenki. A szeme a két feketén volt, de mikor látta, hogy nem mennek közelébb, odafordult a betegekhez.

- Látjátok, csak a pofájuk - mondta nekik -, csak az egy pofájuk.

A Főnéni lesiklott a székről, és az ajtónak dőlve kotorászott a kosarában. - Persze, Mr. Bancini, persze - duruzsolta - , ha most egy kicsit meg tudna nyugodni...

- Nincs más, csak az egy pofájuk. - Öble már nem volt Pete hangjának, hanem mintha sietősre fogta volna, mintha már kevés ideje volna a magyarázkodásra. - Ez az, hogy én segíteni...Ez az, hiába. Én hóttan születtem. Tik nem. Tik megértétek, hogy megszülettetek. Haj, nehéz ám...

Sírva fakadt. Már nem bírta rendbe szedni, amit mondani akart volna, már csak itt-ott jött ki egy szó a tátogásából. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és a Hevenyek felé pislogott.

- Hajjaj...azért mondom...tinektek!

Kezdett összemenni, a vasgolyóbis kéznek zsugorodott össze. Úgy tartotta maga elé, mintha csészében kínálna oda valamit a betegeknek.

- Én micsináljak, én nem tudok. Én rosszul születtem. Úgy szedtek ki, hogy belehaltam. Hiába. Micsináljak. Fáradt vagyok. Éntőlem nem lehet. Tik csinálhatjátok. Én belehaltam. Nektek más. Én a születésbe belehaltam, aztán élni nehéz. Fáradt vagyok. Nem bírok már beszélni. A sarkamra állni. Ötvenöt éve, hogy meghaltam.

A Főnéni a Nappalin keresztül talált bele, át az egyenzöldjén neki. Úgy ugrott vissza, hogy a tűt se húzta ki belőle, csak lógott ki a nadrágjából, mint egy kis üvegből-acélból való farok, és az öreg Pete ment összegörnyedezve, nem is annyira az inekciótól, mint inkább a fáradtságtól - ez a pár perc, ez végképp kimerítette, de egyszer és mindenkorra. Csak ránézett az ember, lehetett látni, hogy ez kész van.

Nem is kellett itt már inekció. A feje megint kezdett billegni, és a szeme fénye eltejesedett. Mire a Főnéni visszasurrant, hogy a tűt kihúzza belőle, már annyira előre volt görnyedve, hogy a padlóra sírta a könnyeit, az arcán se folyott végig - mind oda rakta le a könnyét a Nappali padlójára sorosan, szépen, mintha vetett volna. - Hajjaj - nyögött fel, de meg se rebbent, mikor a Főnéni a tűt kitépte belőle.

Egy percig tartott neki az élete, amíg valamit el akart magyarázni nekünk, valami olyasvalamit, amit se nem akartunk megérteni, de még meghallani se, és ebbe kiadta az erejét. A tű az ülepébe, az olyan hiábavaló volt, mintha egy hullába vágta volna bele a Főnéni - ott már nem volt szív, amelyik fölpumpálja a vért a fejébe, fölvigye vele és megbénítsa a méreggel az agyat. Ha kiszáradt dögbe nyomja bele, azzal se lett volna jobban elpocsékolva.

- Fáradt...vagyok...

- Nos, azt hiszem, ha maguk ketten most már megemberelnék magukat, szépen lefektethetnék Mr. Bancinit.

- ...nagyon fáradt.

- És most már Williams is kezd magához térni, doktor úr. Ha volna olyan kedves ellátni. Itt van. Az órája eltörött, és fölsebezte a karját.

Pete azóta se próbálkozott ilyesmivel, de nem is fog. Ha a gyűlésen most elkezdi a régi nótát, és csitítják, el is csitul. Föláll most is mindig, billegteti a fejét, és elmondja milyen fáradt, de ez már nem panasz, nem kifogás, nem figyelmeztetés - annak már vége, Pete már olyan,mint egy régi óra, amelyik se meg nem áll, se az időt leolvasni nem lehet róla, mert a mutatója kajla, és a számai lekoptak, a csöngője berozsdált, úgyhogy már csak hiábavaló régi óra - ketyeg, kakukkol, semmit sem mutat.

 (Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére, részlet; Fordította: Bartos Tibor)